Pásztor Piroska
Álmatlanul
Egy kérdés gyötör
bíbor alkonyon,
hová tűnt a lázas,
ifjú tűz,
és merre hordta szét
a szél vajon,
kedvemet, mi minden
gondot űz.
Fáradtságomra gyógyír
volt a szó,
kinyílt lelkemen a
száraz katáng,
szilaj évek
vágtattak, mint a ló,
elröppent álmom,
kihunyt a láng.
Ismert falak közt élő
idegen
vagyok, megtűrt,
szükséges lakó,
viselem sorsom,
muszáj-tehetetlen,
hisz’ a harag rossz
tanácsadó.
Nem kell, hogy gonosz
bosszú kínozzon,
vagy vakítsa szemem
gyűlölet,
erőm inkább a szépre
fordítom,
a vers, a szó
csodákat tehet.
Ha ködpalástot ölt
fel az alkony,
ezüst hálót sző a
Hold fénye,
simul a ránc, szívem
puha bársony,
illan bánatom, s
alszom végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése