Jóni Barna - Kánikulában, vihar előtt

Jóni Barna

Kánikulában, vihar előtt 

Buknak a fecskék mélyre,ős-rianással. Vércsék
köröznek felettük, szállnak szélben, hullanak vérrel...
tollakat áld le a földre az angyal szemében könnycsepp...
Ajh, de siralmas látvány mind ez nyár melegében!
Lázas tüdőknek nem oltja a szomját délibáb tenger.
Fájva merülnek alant, kerekek közt ér be a végzet...
Szél borzolgatja emlék-forma-tetembe maradt röptük
mennyi egy élet! Halk sóhajtásnyi; eltűnik
csendben a mában, frázis a múltnak...lombja-vesztett
remény a zöld, szárnyaszegetten lógnak az ágak,
símogatását vágyják esőknek, lágy-izü csókot,
szembe lecsorgót...katlan a környék, hála a Napnak.
Ősi erővel pirul a légzés-élünk kohóban.
Merengve, sótlan, szótlanul könnyben, lélek-gyötörten.
Bánj velem Isten, úgy ahogy kérem! Elborult aggyal
szólok, bár Te vagy a szónok. Csillapítsd mérged!
Azért én értlek...érdem szerint osztod az ostyát.
Csak tudod; gyenge az ember...én mondjam ezt néked?
Hidegleléssel megráz a múltam;árnyékba hulltam.
Ernyedt a testem, kiszáradt, észre se vettem.
Tapló a torkom. Magamba fojtom a szavakat,
emléked hordom haza csak...Őrizem itt benn,
didergő hitben. Áldj meg itt lenn, hol tűzvész és pokol,
fájva a lélek szerelmet remél, magában rostokol...