Kun Magdolna - Fénygondolat

Kun Magdolna  

Fénygondolat 

Mikor árnyék mögé bújok
a napot nem rejtem előled,
mert az ott marad szemed
láthatatlanul megcsillanó
fénykönnycseppjein…

Míg élek visszavárlak

Éjszakánként, mikor csillagok milliói
vakító lánggal fedik be az eget,
arra gondolok, vajon merre járhatsz,
s van- e ott a másvilágon, olyan, aki szeret.
Gondolsz-e még az otthont adó házra,
azokra a szél borzolta fákra,
melyek alatt megpihentünk,
mikor kedvünk támadt egy-egy
csókos suttogásra.
Tudod, bárhogy múlnak a napok és az évek,
én újra és újra visszavárlak téged.
Visszavárlak oda, hol miénk volt a nyár,
ahol karjaival ölelt az őszi napsugár,
s ahol nekünk dúdolt dallamot a szél,
mikor magadhoz vontál és velem nevettél.
Néha még könnycseppek gördülnek arcomon,
mert nem akar szűnni a fájdalom,
hiába jönnek felváltva a hónapok,
nekem már sosem lesznek olyanok,
mint régen.
Felettem is elmúlik az idő,
hajam mahagóni színét dérkristályba fonja,
elrabolja könnyeimnek megcsillanó ékét,
hogy a holdfényét ne tükrözze vissza.
Mert az idő nem kegyelmez senkinek,
ami egyszer elkezdődött annak vége lesz...
Talán már meg sem ismernél, ha látnád,
a keserűség ráncait az elmélyült barázdát,
melyek bánattól feszengnek szemem szélein.
Hiányod folytonos szenvedést okoz,
s ez az érzés darabokra roncsolja a szívem,
mely minden éjjel magányosan zokog,
mióta szilánkokra törött
benned élő hitem