B. Huszta Irén - Hihetetlen ...

B. Huszta Irén

Hihetetlen...

amikor már elhittem, hogy minden úgy jó, ahogy van;
s véltem, hogy az éj nekem már örökre csillagtalan;
a napot ezután mindig vad viharfelhők takarják;
nem tudok már elbújni sem, hiába nyújtja karját
a dörgés hátán fényesen cikázva érkező villám;
eget ívben földhöz kötő színes kapu, a szivárvány
is hiába nyílik meg, s feszül a láthatár szélén;
nem látok tarka virágokat soha már a rét zöldjén;
amikor már-már feledtem, hogyan tud perzselni egy csók;
hogy kelnek lángos életre rég’ ereimbe fagyott folyók;
s mily borzongató az érintés, melyet szerelem-tűz hevít;
hogy tud vágyni szerelem hű szíve - ha kell - akár évekig;
milyen, amikor boldogan belesemmisülünk az egységbe –
izzó-hevesen merülve el az érzések örvényébe…
mindent feledtem volna már sorsomba beletörődve,
bezáródva csigaház-szobám spirálos legmélyébe…
ám ekkor érkeztél te, kedves mosolygós napsugár –
sorsom ajándékaként… még nem is hihetlek igazán;
bár csoda történt – szívünk-lelkünk egyszerre nyílt ki tágra
találkozásunk arany-napfényben izzó varázslatára...