Szomorúfűz
November ege
Az emlékezés, a
halottak, a könyvek hónapja.
A halottak napja
határkő a meghaltak lelkeinek.
Még nincs vége az
évnek, hisz az őszi mezőkön élik életüket az állatok, még virítanak itt-ott az
őszi virágok. Lélegzik a Föld, a nyirkos erdőkben még gomba szedhető. Eleven az
élet. Hirtelen száll le az alkony, korán fényt gyújtunk. Csend borul a világra,
vége a hosszabb nappaloknak. Sötét az ősz. Parázslanak még az ősz utolsó
színei. A csipkebogyók bíbora dércsípte színeivel, a különböző színű bogyók, a
gesztenyefalombok és maga a gesztenye kirepedve, - a fenyők sárgája, vagy a
fűzek sárgás levélkéi, de leginkább az otthonokból, az ablakok mögül áradó
meleg, a fény.
Nyugovóra tér a
természet. Úgy tesz, mint az ember – húzza, halassza az időt és mielőtt
pihenőre tér, emlékezik és reménykedik, az eljövendőt tervezi, építi fel.
Rövidülnek a napok,
megtérünk a természettel együtt a jövő tavasz elé. Álmaink is finomabban,
ráérősebben simogatnak, meghittebbek. Új erőt önt belénk, gyengéden öleli a
betegeket. Minden állat megtalálja meleg vackát a tél elől.
*
Örökül hagyva ránk
Valaki mindig elmegy
közülünk,
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.
Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek örökkön örökké!
s magával visz egy darabot a szívünkből.
Mozdulataikat, szavaikat ismételjük újra és újra,
mintha csak így próbálnánk éltetni magunkban.
Látjuk, ahogy odafentről fénylő csillagként
ragyognak ránk. Ajkukon eddig sohasem hallott
dallamok születnek. Dallamok, amelyek
csak nekünk szólnak.
Nekünk, az itt maradottaknak.
Így értjük meg, hogy nincs értelmetlen élet,
mert egy valami értelmetlen csak: és az a halál!
Tovább őrizve szívünk mélyén, minden
lélegzetvételünkben, gyertyalángba lobbant emléküket.
Valaki elment közülünk.
Örökül hagyva ránk emlékképeket.
Itt hagyva egy ki nem hunyó gyertyafényt.
Mert szívünkben és életünkben
ŐK a Nap, a Hold és a csillagok, a bolygók,
melyek körülöttünk forognak végtelen időkig.
Drága Halottainkért, akik már nincsenek velünk,
de szívünkben élnek örökkön örökké!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése