F. Zoltán - Remény

F. Zoltán (ILLC)

Remény

Az élet csendes, üres érdekké vált,
A túlélésért húzzuk a rabigát,
S nincs menedéke lelkünknek,
Hol a rossz érzések enyhülnek,

Az érzelem csupán tőr ebben a világban,
Hol ember forgatja a kést egy másikban,
S nem tudom végül, mivé leszek én,
Ha üres belül minden, semmi sem enyém,

A létem a szívem eldobnám végleg,
Ha nem lenne helye ott egy utolsó reménynek,
Mert tündöklő kék szemeiden át,
Döngetem egy szebb világ kapuját,

Te vagy a menedék minden fáradt napon,
Mikor belül úgy érzem feladom,
De végül megszáll a létezés tavasza,
Mikor elér édes hangod dallama,

Nem is kell több, hogy éljek újra,
Mint a világ legszebb mosolya,
Még ha te nem ezt nem is tudhatod,
csak miattad vívom még e harcot,

S csendben felveszem ezt a kesztyűt,
Mit az idő már rongyossá nyűtt,
Tudom még van okom előre menni,
Egy mostoha világban, veled lenni!