Jékely Zoltán
Júliusi pillanat
Úgy áll a nap az
égbolt kellős közepében,
mint az emberi lét
küszöbén állhatott:
rejtelmes húrokon a
nyári pillanat
így zsongott akkor is
éppen.
A férfi, ki a hűs
folyóvízből kiszállott,
azt hitte, így marad
ez immár mindörökre:
hasrafeküdt
nagyboldogan, könyökre
támaszkodott,
figyelte a világot…
Innét ered talán
káprázó szép hitem,
hogy ősz, tél és
halál eztán számüzetett,
innét a százezer
esztendős üzenet,
ha gerincem a nap
tüzével süttetem.
Akkor rezzenhetett
föl az a csírasejt,
melynek köszönhetem a
földön mái létem,
s ha pőre asszonyi
test domborul elébem,
a látvány őskori
bódulatokba ejt.
…Ámde a Zeniten a
Nap, jaj, meg nem állott,
fordult s a hegy mögé
kellett omolnia:
innét a nyárközépi
melankólia,
melytől a végtelen
zsongásából kiválok…
Hogy összeasznak a
feszülő férfitestek,
s a nőké a napon be
mállós, omlatag!
S a nagy rostán már
mennyien kiestek,
mint az ocsú,
húsz-harminc év alatt!…
De most szellő veri
szerte a borulást,
melyet lelkem fölé
Halál terjeszte ki,
és a völgyben
ezüst-csengésű, gyermeki
kacagás záporoz,
szinte szemlátomást;
árja vígan
nekiverődik itt a hegynek,
mely árnyékát korán
veti a völgyön át –
neki a végtelen, vak
csillagrendszereknek,
s rázza az öröklét
fény-küllős kapuját!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése