Lesznai Anna - Asszonydalok

Lesznai Anna

Asszonydalok

1

Emberi harcotokhoz minek lenne szavam!
Borul és kenyérül osztottam el magam.
Árnyékomba ti seregestől fértek,
hazataláltok ahogy hozzám értek.

Morzsára aprítom a kedvem teljét
belőle minden mohó bögybe teljék!
Mint fecske tapasztgatja gyenge fészkét
véremmel fódom sorsok repedését.

Mit akartok hát, mihez értsek máshoz?
Csengő koccintás kell az áldomáshoz
s ha nem is küzdök szilaj csatatéren
minden késetek a keblembe kérem.

Ökölre mentek, dulakodtok?
Mi mást tehetnék: az ölembe kaplak
arra hajlok rá akit éppen vernek
az elaluvók mind hozzám hevernek.

2

Vad harcaitok semmisek előttem!
A szőlőtőke terebéllyé nőtten
érzi, hogy lengedez rajt sok levél
mind rajta termett s zöld vérével él.

Búvóhelyei kapzsi szélnek napnak,
sűrű lombok susognak, összekapnak.
Hanem a gyökér gondja más egészen:
a föld tejét issza teremni készen.

Szolgáló szeretőből magasztallak fiamnak
tápláló dús tejemmel apát termek magamnak
apát termek magamnak, új Istent a világnak,
ezernyi kósza hímport ezernyi várt virágnak.

Kótyagos fürtök szőlőkertnek tőin
mind fiaim vagytok meg szeretőim!
Ölembe rejtve minden unokátok,
nem értlek - érlellek s mosolygok rátok.

3

S ki ért meg engem? Némbert az ért csupán
ki almát szed az élő almafán,
szólást a szőlőn, csengést a barackon
az emberajkak csókja kell fakasszon.

Ki érint, ért - ki édesít, megérlel,
ki megráz és ki felemel: az ér el.
Érteni engem hiába akarnál,
ölelő kar a szónál s az öl bölcsebb a karnál.

Ember, te kósza szellő, szellő a biztos ágon
kicsinyke szemnyi hímpor óriás örök virágon
te akkor teljesülő ha belém múlni készen
véreddel töltöd vérem és betöltesz egészen.

Akkor képedet hordom és alakod kiváltom
ajakká válott testtel a te neved kiáltom,
akkor hordozlak téged, akkor szolgállak téged
boldog bölcsőd és kerted és biztos menedéked.