Tóth János - Alkonyi csók; - Jégszilánkok

Tóth János /Janus/

Alkonyi csók

A szép júliusba derékig állt a nyár
mikor az alkony fekete ágyat vetett,
az ég alján apró felleget fektetett,
s lenn tücsök muzsikán bóbiskolt a határ.

Gyönyörű volt a Nap, s csoda a pillanat
mikor vörös ajka a tó arcához ért,
megremegtette a csillogó kacért:
Tükrén bíborborzongású hullám szaladt.

A tó csupa suttogás, gyékény és a sás
hosszú leveleit a szél szeretgette
simogatva, s lentről egy zöld béka leste,
hogy egy kis csillag sorsa fénylő zuhanás.

 *

Jégszilánkok

… jeges szél hűti le
párát sóhajtó kézfejem,
s holnapra égő cserepes lesz
pont úgy, mint tegnap a szívem…

… didergő bőr alatt a szív vacog,
erekben a dobogás dadog,
meg-megakadva, de még a kering vér,
ujjak hegyéről sajgó mellkasba tér…

… szánkó rohan, de elfogy a hó,
szikrákat sikolt talpa,
így torpant meg bennem is a szó,
egy érzésen hozzád szaladva…

… zúzmara zárja testébe az ágat,
s kívül a világ didereg,
károgás kering, s a hóra
árnyékot fest a fekete sereg…

… július van, tombol a nyár,
csak én vagyok jeges hógömbbe zárva,
s mikor végre belenyugodnék,
Isten felkapja és rázza, csak rázza…