Fazekas Miklós
Szeptember és én
Még hívnak a zöldbe az ifjúi álmok,
még elhiszi szívem, hogy van kikelet,
de hunyt szeme van már az alkonyi napnak,
s társa a hűs szél – beléremegek.
még elhiszi szívem, hogy van kikelet,
de hunyt szeme van már az alkonyi napnak,
s társa a hűs szél – beléremegek.
Még izzik a szívem a nyár sugarától,
s nem hisz a dalnak, hogy tél szele jő,
de látom a völgyben a vérszínű vándort,
s hullik a fákra az őszi eső.
s nem hisz a dalnak, hogy tél szele jő,
de látom a völgyben a vérszínű vándort,
s hullik a fákra az őszi eső.
Biztat a hajnal lángsugarával,
higgy neki vándor, hisz simogat ő,
de jégszíve lészen a nyári szeleknek,
épp születőben a zord temető.
higgy neki vándor, hisz simogat ő,
de jégszíve lészen a nyári szeleknek,
épp születőben a zord temető.
Mondd, ha a tél hava elfedi léptünk,
lángol-e majd az a tűz odabent?
S vágyik-e szívünk az új tavaszunkra,
mint száz ibolyára a hószínű csend?
lángol-e majd az a tűz odabent?
S vágyik-e szívünk az új tavaszunkra,
mint száz ibolyára a hószínű csend?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése