Gősi Vali - Angyalok sírnak

Gősi Vali

Angyalok sírnak 

Nem ezt az életet kértem én,
s talán majd megbocsát az Isten,
áhitatom amiért elvetélt,
és csillogó angyalhaj sincsen
képzeletemben,
ha néha még álmodni merek
derûs, szép, földi életet.

Pokol a lét már köröttem,
s míg bûn és félelem
jár karöltve erre
- feslett-cédán -
évre év borul búsan,
némán, s az Idõ ártatlan kínján
a zöldülõ tavasz sem
enyhít sokat már.
Fekélyes lábnyomán
- mint kéjsóvár átkozott,
tiltott vágy után -
oson a világ szégyene,
fény elõl bújkál.

Ám feloldozás
és megbocsátás helyett
csupán kín és gyötrelem
terem a meddõ lelkeken:
száraz fûcsomó lett az ember
a megperzselt réteken,
és a beteg, kihûlt világban
- ahol már testvér s barát is
egymásnak idegen -
csupán az üresen
múló nappalokra ájuló,
fénytelen éjszakák várják,
hogy végre örökké együtt járják
a lét halálos párosát
lassan, félholtan, szüntelen.

Pokol ez itt - reménytelen,
halott tetem.
Föld és ég együtt sír velem.
S ha néha mégis
angyalokról álmodom,
köröttem csapzott szárnnyal
némán mind zokog.
Álmomban, ha én is ott vagyok,
egy köztük bíztat még,
s mosolyog.