Albert Ferenc - Nyárutó

Albert Ferenc
Nyárutó

Merengve gondolok a nyárra,
lassan, lassan múlóban már;
magba szökött a rét virága,
sárgállik a kies határ,
útra kél minden vándormadár.

Hűvös szél lombkoronát borzol,
felhők szántják a kék eget;
a szomjazó föld záport kortyol,
nyár tüzében kiszenvedett,
megsajnálták szegényt az egek.

De szertelen fent a diszpécser,
fejére nőtt sok feladat;
olykor féktelen a mértékkel,
záport zúdít hatalmasat,
így búcsúztatja el a nyarat.

Tisztul az ég, még perzsel a Nap,
zamatos az érett gyümölcs;
sovány kamra kerekre dagad,
hegy leve aszott hordót tölt,
mire arany köntöst ölt a föld.