Káli László
Mennyi, mennyi...
És aztán láttuk azt a nagy kékséget, ahogy
tágra nyílt szemmel bámult bennünket az ég.
(Szeme fehérje az a néhány bárányfelhő volt
éppen?) Meg távolban, hol a föld valamiként
összeér az éggel, ott kéklettek a hegycsúcsok.
S előttünk zöldellt a rét. Te is emlékszel még?
Vagy arra, amit el szerettél volna mondani,
mielőtt hangtalanná lett a születendő remény?
És a tónál? És az erdő szélen? Vagy még inkább
a Minaret tövében? Meg romos várak épségben
maradt bástyáin, hol szerelmünk akár őrláng,
lobogott túl a végeláthatatlan messzeségen.
Mennyi kép! Mennyi hang! Mennyi emlék!
Mennyi álom és megvakult valóság! És üde
nevetésed, és könny, sóhaj, öröm köt hozzád,
téged hozzám. Ezért lehet az, hogy nélküled…
- már én sem vagyok.
tágra nyílt szemmel bámult bennünket az ég.
(Szeme fehérje az a néhány bárányfelhő volt
éppen?) Meg távolban, hol a föld valamiként
összeér az éggel, ott kéklettek a hegycsúcsok.
S előttünk zöldellt a rét. Te is emlékszel még?
Vagy arra, amit el szerettél volna mondani,
mielőtt hangtalanná lett a születendő remény?
És a tónál? És az erdő szélen? Vagy még inkább
a Minaret tövében? Meg romos várak épségben
maradt bástyáin, hol szerelmünk akár őrláng,
lobogott túl a végeláthatatlan messzeségen.
Mennyi kép! Mennyi hang! Mennyi emlék!
Mennyi álom és megvakult valóság! És üde
nevetésed, és könny, sóhaj, öröm köt hozzád,
téged hozzám. Ezért lehet az, hogy nélküled…
- már én sem vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése