Fazekas Miklós - Hóvirág és Falevél

Fazekas Miklós

Hóvirág és Falevél

Mese felnőtteknek .

Falevél vidáman nyújtózkodott a reggeli napfényben, melengette öregedő ereit, az éjszakai hideg, és a hajnali hűvös harmat kellemetlen érzéseket keltett szinte egész testében. Most azonban nagyon jól érezte magát, az éltető napsugár új erőt öntött elhalt részeibe, és ismét úgy érezte, az élet örök, a nyárnak sosem lesz vége!
                                                  *
Hóvirág mély álomban, gondosan elrejtőzve a tavalyi avar alatt, csodás képeket látott! Magát látta gyönyörű fehér ruhában, amint társaival igyekszik megtörni a Hatalmas Tél uralmát, és elűzni az oda nem illő hó maradékait is, hiszen Tavaszváró idők jönnek! Most érkezett el igazán az Ő ideje! Elsőként kell hirdetnie a csodás Tavasz közeledtét, tudatva fűvel, fával, virágokkal, madarakkal, hogy már csak egy piciny kitartásra van szükség!
                                                   *

Falevél egyik ilyen hűvös reggelen ijedten vette észre a változást! Nagyon erőtlennek érezte magát, erős szára sem tartotta már Őt biztonságosan a hatalmas Platánfa ágán, ahol egész Nyáron többszáz társával együtt a leghevesebb viharoknak is ellenállt! Most viszont úgy vette észre, hogy szép zöld ruhája mintha kifakult volna, és egyik sarkában egy barnás foltot is meglátott, nagyon megrémült! Ez lenne a vég? Az nem lehet, hiszen olyan erős még a napsugár, csak ezek a hideg éjszakák ne lennének!
                                                    *

Hóvirág, teljesítve magasztos életcélját, a Tavasz közeledtének jóhírét átadva mindenkinek, akit illet, lassan visszahúzódott a jó meleg avarba, hogy új erőt gyüjtsön, és amikor egy év múltán ismét közeledik az Ő ideje, kipihenten, boldog mosollyal ismét közölhesse mindenkivel az örömhírt! Mire a Nap ereje végleg eltüntette a hó minden nyomát, Ő már mély álomban várta az új Tavaszt!
                                                    *
Falevélnek szörnyű álma volt! Azt álmodta, hogy valamikor sok vihart kiállt, erős szára teljesen elgyöngült, és már nem bír kapaszkodni az öreg Platánfa ágába - Ő pedig csak zuhan, zuhan vég nélkül a semmibe! De akkor ijedt csak meg igazán, amikor az első napsugarak előbújtak, legyőzve az éjszaka uralmát! Ugyanis sok sok társával együtt a földön találta magát, és ahogy végignézett harmatos ruházatán, hát azt teljesen sárgásvörösnek látta. Hamarosan azonban megnyugtatta az a tény, amelyet először még magának is alig mert bevallani, hogy ez a ruha még jobban is tetszett neki, mint  az eddigi zöld ruhája!
                                                     *
Hóvirág arra ébredt, hogy kellemes meleg takaró fedi be eddigi alvóhelyét. Egy gyönyörű aranysárga falevelet látott a takaróján, mely szinte teljesen betakarta egész otthonát, áldott meleget sugározva magából, mintha az egész Nyár melegét őrizné valahol mélyen az ereiben! Első látásra beleszeretett ebbe a csodaszép levélbe, amely olyan biztonságérzetet keltett benne, hogy nincs az a hideg tél, ami ráijeszthetett volna ezekután!
Rövidesen határtalan fehérség fedte be az egész tájat, megérkezett a Tél. A hótakaró védelme alatt egészen boldog érzésnek tűnt a várakozás. És ott volt a mindent legyőző melegség, az a falevél!                                                     *
Falevél áldotta az Őszt, hogy ilyen helyre juttatta! Ahová éjszaka hullott, a napsugár egy csodaszép kis alvó hóvirágot világított meg az avaron halványan átszűrődő sugaraival. Ilyen szépet még sohasem látott, és a következő percekben már azt kívánta, hogy bárcsak előbb jött volna az Ősz! Úgy érezte, hogy ez a tél soha nem érhet véget, nemszabad, az nagyon igazságtalan lenne!
Álmodj csak kedves, mondogatta, s a zord, hideg télben még összébbhúzódott, még több meleget igyekezett sugározni kedvesére, hiszen nyáron nagyon feltöltődött napsugarakkal, volt hát mit elajándékoznia!

*
Hóvirág ilyen hideg telet még sohasem élt át eddigi rövidke élete során! Érezte, ha hű társa, Falevél nem lenne itt Vele, ezt a hideget nem élné túl!
Már napokkal előbb ki kellett volna bújnia társaival a hó alól, de a Tél újra támadott - bevetve utolsó erejét is, amely félelmetes hóvihar formájában nyilvánult meg! Falevél védelme egy kis életet mentett meg ezen a zord, elhúzódó télutón!
                                                      *
Falevél haldoklott! Utolsó erejét összeszedve, a régi nyár emlékét, melegét felidézve szívében és minden testrészében, halkan suttogta Hóvirágnak - Én meghalok, de Neked élned kell! Élned kell, és gyönyörű fehér tavaszi öltözékedben új reményt kell adnod minden kedves kis életnek ezen a vidéken! Tudasd velük a Tavasz közeledtét, és add át végső üzenetemet! A meleg napocska rövidesen elkergeti a zord Telet minden nyomával együtt - és a Nyár sosem ér véget!

*
Azóta a hóvirágok pompás fehér ruhájukon minden reggel apró gyöngycseppekkel ébrednek! Mindenki úgy gondolja - ezek harmatcseppek - pedig könnycseppek - a szerelem - a fájdalom - a hála könnycseppjei!
Ilyenkor Hóvirág siratja szerelmesét - Falevelet!