Bertók László
A lassú dob, ami úgy
tűnik
(részlet)
Február elseje, reggel van, mínusz
tizenöt fok. Három hónapja szinte egyfolytában tart a kemény tél, hóval,
faggyal, ijedelemmel. Járkálni szeret benne, ülni, feküdni nem. Az éjjel is fél
kettőkor felébredt, s ötig, fél hatig nem tudott elaludni. Ilyenkor, ha
valamiképpen el akarja fárasztani magát, akkor a bal oldalára, a szívére
fekszik. Csakhogy ezt nem sokáig bírja, nyom a melle, nyugtalan lesz. Ha mégis
elalszik így, akkor légszomjjal, fulladozva, rémülten riad fel, s mozdul el,
veszi a szándékos mély lélegzetet. Az az érzése, hogy ha nem nyomott volna meg
valaki az utolsó pillanatban egy gombot, ha valami, a legvégére beépített
szerkezet nem csengetett volna, nem lépett volna működésbe, meghalhatott volna.
Feszül, forgolódik, s ha reggel öt óra, fél hat körül negyed órára, fél órára
visszaalszik is, oda az egész délelőtt. Csak a félálom, a bizsergés marad. A
pánt a mellen, a ropogó, meszes nyakcsigolyák nesze, a vér a nagy, fehér
sivatagon át, ahogy az agyba fölér, belezsibbad. S a lassú dob, ami úgy tűnik,
átüti a falat. Az el lehet kezdeni, a meg lehet csinálni, s kiderül hamar, hogy
mindennek csak az elejét. Vagy azt sem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése