Kópis Eta - Ha vége már ...

Kópis Eta

Ha vége már ...

Ha vége már a szerelemnek,
úgy érzed, nem vezet ki út.
Ne irts szívedből a szeretetet,
mert lényed poklok kínjára jut.

Lásd: a világ örömtől duzzadó;
földoboghat szíved, ha jő a kikelet.
Óh, pompázó évszak, tavaszt fakasztó.
Apró csodákkal tarkított szeretet.

A szív mindent megun, a szerelmet is.
A tél ridegsége alatt fagyosan dobban.
Új tavasszal, új életre kelt melege is,
mellkasodban új rügyként pattan.

Új szerelemre vágyik, új lángra gyúl.
Elnyomnád ez érzést szívedből talán?
De nem rajtad áll ez jön gyanútlanul,
sodor magával, mint csendes folyami ár.

Keresd a szíved új tavaszát!
Fogd fel vágyaid rezzenéseit!
Bizton nyerhetsz még csatát,
csak hallgasd szíved érveléseit!

Inkább bátorítsd, s ha könnyed fakad,
rejtsd el a világ szeme elől!
Sírd ki bánatod, örömöd egymagad,
ne tágíts soha boldogságod mellől!

Ne nyomd el sosem az érzéseid;
mert ezzel megölöd önön magad.
Sorsodon ez semmit sem segít,
mindössze bánatod mélyebbről fakad.

És nem hiányzik azt hiszem,
napod árnyékold, élted összetörd.
Kell, hogy élj, magadért, értem,
és az én életem tovább gyötörd.

Mert nekem sem kell már az élet,
ha nincs ki percenként velem pöröl,
Utána nem súgja fülembe a szépet.
A napom úgy már csak sírgödör.

Kell, hogy bánts, kínozz, gyalázz,
becézz, simogass, csókolj, szeress,
hogy itt legyél velem legalább,
és tiszta szerelemből lehessek veled.