Bognár Barnabás - Zajtalan rezeg

Bognár Barnabás

Zajtalan rezeg

Zajtalan rezeg a levegő,

párája pattan, eloson,

oly hontalan szegény,

a semmiben lebegő –

nézd, nézd, nem akarom,

hogy ne fájjon szívem helyén

a kő.

Minden idő az arcomra ül,

mely félelem nélkül telik el,

minden más csak tolongva

gyűlik a szíven belül –

ezért sírni fogok, s félni kell,

ha vétlen fényed otthonomra

derül.

Hallgat a tompa döbbenet,

nem kérdezek, s nem felel,

hisz csak őrizni jöttem én

láthatatlan közeled –

úgy úsznék az égre fel

– mint fák közé a fény –

veled.

Kísérlek karöltve, szótlanul –

az álmokat te is szereted,

hadd gazdagodjak, én szegény,

hagyj egy kicsit józanul

- a kúrálhatatlan részeget -,

hadd legyek fent, s az erény

alul.

Minden rossz és kevés, ami van:

nézek feléd szikrázó szemmel –

végül kezdek valamit életemmel,

csak ne lennék ily önmagam –

fejemet két kézzel emelem fel,

s harminckét foggal harapom el

szavam.