Nagy István Attila - Könyörgés

Nagy István Attila

Könyörgés

Az a menekülés, csak az ne volna!
Lezárt panaszaid feloldod,
és a csendes odaadásban
vállamra hajtod megadón fejed.
Tudom, hogy szebb a vízesés, mint a folyó,
mert erejével félelmetesebb,
szebb a pillanat, mert csak egyszeri,
s vallomásaid csillogó üvegén
áttör a fény: az öröm.
Erős gát a megszokás, a félelem, s a hited
perelve magát az én hitemmel
tudom, egyet akar, csak hát a bizalom,
a nyugtalan remegés vállaid ívén!
Nappalok, éjszakák morcos álmaiba
betéved a könnyű madár, a zöld tollú,
s énekbe kezd, olyan romantikus, de tudod,
nagy erő a kényszer, nem gondolni
nem lehet a világra, olyan ez,

mint a népmesék gyönyörű születése.
Keserves a hiányod,

s nem tudom, a tied valóban,
vagy csak az álomi külvilág sírja vissza magát,
vagy mert általad kötődik hozzám
legszorosabban, ami túl van a nappalok
percnyi lélegzetvételén.
Konokságod mennyire gyűlöltem eleinte,
azt a kamasz rándulást vállaidban,
azt a céltudatosságot mozdulataidban,
s most, hogy megszerettem, tudom,
ősi dallam ez közöttünk.