Kovács L. István - A magányos lélekhez

Kovács L. István

A magányos lélekhez

Még a fák is ölelkeznek,
Csak a te szíved reszket,
A magányod fázik benne,
Elment az, ki ölelhetne.

Lassan peregnek az örök idő
Üvegbe zárt homokpercei,
Melyek évekké vánszorognak,
S nincs, aki oldaná magányodat.

Szíved olyannyira fagyott,
Nem engedi már be a napot,
S az, ki hozzád közel menne,
Ő is reszket, fázik benne.

Nem engeded el a múltat,
Melybe a mád belefulladt,
És úgy a jövő is kétes,
Ha szeretni nem vagy képes.

S ha egy új nap rád nevetne,
A régivel veted össze,
És ettől elmegy a kedve,
S a jég marad a szívedben.

Fogadd szívedbe a napot,
S ha olvadni kezd jégcsapod,
Meglátod a szép szivárványt,
Engedd végre el a magányt.

Tudom, ez nem könnyű neked,
De ha újra ragyog a szemed,
Más színű lesz majd a világ,
Neked is nyílik a réten virág!