Nagy Horváth Ilona
…
Ma lefognám folyton
rohanó gondolataink,
érvénytelen
mellékutakra tértünk,
félelemből, s mert
így volt egyszerűbb.
Megráznám magam,
ne rejtsen semmit az
ágköz.
Mint fösvény diófák,
álltuk az őszt,
csak leveleink
hulltak évről évre.
Mennyi madarat
ringattam hiába…
Mennyi árnyékot
adtam…
S ami ágaimon
megteremt,
nem szórtam soha
eléd,
a széltől is
megtagadtam,
s őriztem minden
vihar elől.
Mindennapi
levelünket.
Ha megadná, aki
félrefonja sorsunk,
ajkadra a megfelelő
szavakat tenném:
azokat mondd magad
elé,
s szelídítve írd
nekem,
én megtaláljam közte
azokat,
amik belül susogtak
mindannyiszor,
ha gondolatban
végigsimítottam a nyakadon
vagy belebolondultam
egy-egy rögzített
mosolyba.
A pimasz gödröcskék
fölött
tisztes ezüsttel
vegyül a kéthetes borosta, minden
más a régi. Nélküled
csorgó
fukar élet. Alig ad.
Csenevész diót,
elszórt, kivehetetlen
szókat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése