Csukás István
Óda egy bodzabokorhoz
A visszahozhatatlan múlt lobog
mögöttem, árnyékom elém veti.
Mitől voltam boldog, boldogtalan,
nem mondhatja meg énnekem senki.
Medáliás bodzabokor hátrál
a fehérre meszelt vályogfalig;
talán ez volt, talán nem is ismer,
talán csak én vagyok idegen itt,
ahol születtem s a másik, az igazi
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt
fölém, ha kértem, s forgatta a hold
fényében foszforeszkáló virágait.
Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!
Nem tudok sátrad alá bújni már
a régi kedvvel, vén bodzabokor.
Nem tudok hátrálni, csak magamig,
túlmagasra nőttem és hasztalan
mondanám neked, amit úgyis tudsz,
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.
mögöttem, árnyékom elém veti.
Mitől voltam boldog, boldogtalan,
nem mondhatja meg énnekem senki.
Medáliás bodzabokor hátrál
a fehérre meszelt vályogfalig;
talán ez volt, talán nem is ismer,
talán csak én vagyok idegen itt,
ahol születtem s a másik, az igazi
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt
fölém, ha kértem, s forgatta a hold
fényében foszforeszkáló virágait.
Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!
Nem tudok sátrad alá bújni már
a régi kedvvel, vén bodzabokor.
Nem tudok hátrálni, csak magamig,
túlmagasra nőttem és hasztalan
mondanám neked, amit úgyis tudsz,
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.
http://youtu.be/8fGurt6Vptk
VálaszTörlés