Gligorics Teréz - Sóhajaim elnémultak ...

Gligorics Teréz

Sóhajaim elnémultak...

Sóhajaim elnémultak...
Könnyeimet felitták a sorok,
melyek évekig dülöngéltek
össze-vissza, mint ittas lelkek
a pokol sötétjében, nem ismerve
sem fényt, sem Istent...
S hogy miért sírtam...
azt ma már nem tudom,
de mosoly nem lévén fáradt arcomon,
nincs ami karjába vegye fásult lelkemet,
vagy felrázza mély álmából
a virradatot, mely reménytelenül terjed
az örökkévalóságtól
az örökkévalóságig, magával sodorva
még azt a néhány tűrhető percet is
melyet mégis érdemes volt élni,
s ha netalán leselkedne még ilyen pillanat,
vagy remény születne egy forró nyári éjszakán,
megfojtom benne a lelket,
mert a mosoly kialudt fáradt arcomon,
az uzsorás meghalt, s így nem tartozom,
és sóhajaim elnémultak
valahol az élet alkonyán...