Nagy Horváth Ilona - Kialszik

Nagy Horváth Ilona

Kialszik

Ült tétova keze közt a fénnyel,
- kialszik hamar –
mint csüggedt, elszürkült labdacsok,
halk puffanással estek elém a szavak,
nem gurult és nem pattant el
egy sem, komoly, játszhatatlan játék,
mementó,
mindegyik ott maradt.

Legyőzték,
- kialszik hamar –
válla körül elhagyott, tört vonalak,
’nálam a kabátja, fázhat’
mellettem letapadt szemetet borzolt a szél,
szorosabbra fogtam magam körül a vásznat,
s míg a bordái mögött erőtlen verdeső érvek
visszhangja bolyongott céltalanul bennem,
bizonyosra váltak mind a kételyek:
Szegény vagyok.
Nélküle.
Koldusa ennek a világnak,
s ha tűnni engedem,
bolondja is.
Kelletlen szavát adta,
- kialszik hamar –
szívén sok óriás, nehéz tenyér,
’ szeretet’
talán ha aláenged, tarthatnám helyette,
hogy nevetni lássam,
hogy elhiggye, holnap is lesz só, víz és kenyér.
Nem adhat, kialszik hamar.
Talán nem is érti, nekem több is, mint elég ez a semmi,
féltett vagyonom ez a felhőszemű,
tiszta nincs, tétova keze közt a fénnyel,
koldusa vagyok,  bolondja is: 

szürke labdacsokkal játszom,
s várom, ha nem adhat,
várom, ha nem jön,
várom, ha kialszik is.