Szakáli Anna - Gondolatomban az idő

Szakáli Anna

Gondolatomban az idő

Gondolatomban megállt az idő,
bámult alulról sánta, törpe nő.
Lassú tánccal, méltósággal perdült,
lépett, nevetett, hajlott merészen,
de minden lépés után elferdült.

Én szédülök, hittem, ez most elvisz;
de pörgött tovább, kerengő dervis,
bár folyvást szidtam, ez a gyávaság,
mondtam csúnyát, dőlt a zagyvaság,
és lassan elkopott minden szó,
mellyel a múltra emlékeztem.
Üresen zakatolt hajszolt szívem,
veríték lepte el sápadt arcom,
a tetőre felérve, küzdelem várt,
és magányos, értelmetlen harcom.
Büszkén álltam a szakadék szélén,
szállni, repülni kéne hegy fölött,
de torz vigyorban ült a Nap képén
a rettegés, magához kötözött.
Mellettem, felettem süvítő szél
tépte ronggyámálló ruhám.
Fáztam, mint ki reszketve fél,
és vágytam igaz szeretet után.
Tűzmartalék lett a gyenge rőzse,
izzása hamuporba enyészve,
elhalt az élet, mint a múlt hőse.

Vártam, míg a magány ölembe ült
- sötét felhőn a fény szeretkezett -
álomba zuhant minden gondolat,
mohó vággyal az est leselkedett.