Ódor György
Jégmikulás
Fehér föld, fojtó köd, a látóhatár
a téli világ gonoszabbik bája.
Lassan, lehajtott fejjel bandukolok
a nagy szürke, vak ablakba kitárva.
Jégcsap a fákon, álló idő alatt.
Nincs szó e kecses mozdulatlanságra,
de felébredt valaki a bokorban,
megzörrent dermesztőn hideg ágya.
Csodáltam. Fehéredő szakállára
ikertestvérként ráfagyott a pára.
Álmos szemekkel nézett rám, szelíden,
mint meleg dunna alatt gyermek álma,
arra gondoltam, őt most hazaviszem,
meghívom egy forró mézesteára.
a téli világ gonoszabbik bája.
Lassan, lehajtott fejjel bandukolok
a nagy szürke, vak ablakba kitárva.
Jégcsap a fákon, álló idő alatt.
Nincs szó e kecses mozdulatlanságra,
de felébredt valaki a bokorban,
megzörrent dermesztőn hideg ágya.
Csodáltam. Fehéredő szakállára
ikertestvérként ráfagyott a pára.
Álmos szemekkel nézett rám, szelíden,
mint meleg dunna alatt gyermek álma,
arra gondoltam, őt most hazaviszem,
meghívom egy forró mézesteára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése