Nagy Horváth Ilona
Tíz perc
Neved betűivel
játszom,
a függöny redői közt
ábrándosan lóg a
reggel,
félretett idő hintáz
a kopott óraláncon,
még tíz perc…
Az ablakon túl
mint kifeszített
vászon,
mozdulatlan áll a
tér,
szemközt alig
láthatón remeg
a fakó házfalakhoz
bújt tegnapi meleg.
Még tíz perc.
Kelni kéne,
de ott vagy
ilyenkor
számolatlanul,
minden lélegzetben,
- izmaimon a lusta
vágy,
a félredobott takaró
tűnő melege,
bőrömre tévedt szellő
az ablakrés felől,
kiismerhetetlen zene
szívem botló üteme
körül.
Mozdulnék.
Veled.
Még tíz perc.
S arra gondolok,
ha majd tényleg
felébredek,
összepakolok magam
körül,
s odaloplak ebbe a
rendbe,
hogy a párhuzamokkal
szabálytalan
félálmaim ingatag termeiből
átmentselek a
portalan jelenbe.
Ez egy üres nap.
Céltalan, süket és
vak,
értelmetlen, mint a
szétválasztott
komplementerek.
mint a kint felejtett
tej a pulton,
a többéves fél pár
zokni,
a felborult pohár,
a kispárnám nélkülem…
az
még tíz perc.
De ha már majd
tényleg ébredek,
ma az akarok lenni,
aki akkor leszek, ha
nézel,
és én úgy teszek,
mintha nem bámulnálak
reggeltől reggelig.
Akár.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése