Kovács Daniela - Fény románc

Kovács Daniela

Fény románc

Egy zsúp födte ház keskeny udvarán,
hol leginkább foszlik a pampafű bozótja,
egy szentjánosbogár kesereg, tudván,
hogy önnön szívének veszni-ítélt foglya.

Párás felhők szállnak, búsak, szomorúak,
beléjük rejtőzik a puha estnek árnya,
s míg nehéz sóhajok a semmibe vonulnak,
a lenn zokogó szívet az Est csillagja várja.

A bogár vágya kigyúl, s nézi méla szemmel,
az égi lüktetésnek sugárfürtjeit,
s míg lelke megtelik kínzó érzelemmel,
sóvárgó szemében ború sötétedik.

De mikor összetörten mély álmába rogy,
szárnyára száll a csillag fénysugára,
majd puhán, érte rebbenő pillájára, hogy
lágyan becsukja azt a hosszú éjszakára.

,,Pihenj csak, Kedves, csöndben, vállamon,
itt vagyok, hogy óhajod vakon kövessem,
néked ragyog csillaglángú, ezüst udvarom,
míg két karodban pihen fáradt égitestem."

De amint rőt tűzvirágként elnyílott a hajnal,
véglobot vetett, majd felszállt égbe törvén,
ott eltakarta magát egy bíbor felhőrajjal,
majd elillant végleg, mint oltárról a tömjén.

A szentjánosbogár szíve visszafáj,
földi útját róva sírdogál a magánytól,
szerelmére gondol, álma festett báj,
oly közel van szívéhez, s mégis olyan távol.