Pilinszky János
Mondom neked
Magasba ülsz, lábad
keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod
magad,
alkalmat adsz, és
mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd
beléd tapad.
A levegő meg
hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt
ki-beszáll.
Messze sodor és
kicserél az álom.
Tükröd előtt
fésülködöl tunyán.
Vagy olvasol, vagy
kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy
éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség
se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz
vagy nem szeretsz.
Tulajdon árnyékoddal
összefekszel,
mindegy neked,
kivel-mivel;
de annyi karból hogy
merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő
leszel?
A pusztulás a
lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már
odább?
A pillantását
keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod
fogát.
Lekuporodol, s alólad
a párna,
a halom párna
fölmered,
mint néma hasábokból
rakott máglya.
E pillanatban szinte
értelek.
Parázna vagy, mondom
neked, parázna,
– hallgass, míg
végére jutok! –
de szíved alján
embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt
elsőnek tudod.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése