Arany János
Téli vers
Ej, ej, garázda tél
apó!
Ki ördög hítta
kelmedet,
Hogy sz. Márton nap
tájba' hó
Borítja házi
telkemet?
Hogy bámul a vén
vaksi hold
Hópelyheken át, mint
szitán!
Pedig milyen jó szeme
volt
Nyáron, szerelmesek
után!
Mily villogó szemmel
lesett
Minden sóvárgót,
csintalant:
Tudta nélkül alig
esett
Szerelmi légyott és
kaland.
De most bezzeg
bámulhat ám,
Míg, amivel lát,
kiapad, -
Mégsem jön ifjú s
leány:
Nagyon szabad künn a
szabad.
Sőt a fakó poéta sem
Motollál a négy
végivel,
Hanem bent ül
kedélyesen
S tollmardosó dolgot
mível:
"Óh, természet
halála, tél!"
Emígy kapaszkodik
bele -
"S te hófehér
hó, mint Adél
Fehér hideg
hókebele..."
Pedig jól tudja, a
kötél,
Hogy a lány keble nem
hideg:
Csak, persze, tiltja
szép Adél,
Körmét annál hevítni
meg.
De én kemencém
oldalán
Csak fumigálom a
telet:
Megfér kívül szobám
falán!
Ne bántsa ezt a kis
helyet.
Most fázok, mert van
benne mód,
Míg el nem ég
félölnyi fám:
Akkor...ha elrontom a
szót
És fázom, - nem az én
hibám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése