Maszong József - Úton

Maszong József

Úton

Távolban fehér turbánt öltöttek a hegyek,
a fák hófehér csipkés köntösben pompáznak,
az út menti bokrok piros bogyóit dér csípte,
a szél fehér fátylat lenget az út felett.

Varjú rebben a közeledő zajra az ágról
elrugaszkodva, szárnyával hóport szórva,
nyomában fénysugár fáradtan vergődik át
a hó súlya alatt megnyíló ágak között.

Piszkosszürke felhők, mint gubancos
vattacsomók lógnak az égen komoran,
reménytelen, borongós hangulatot idézve
a még erejét fitogtató kései zord télnek.

A füsttarajos felhők mélyen leereszkedtek

közeledve messzeségéből, az idők kanyarulatából,
misére hívó harangszó hangja kondulva hal el,
süllyedve-emelkedve nehéz himbálódzással száll tova.

Jajgató-hideg havas kása veri a zsalugátereket,
füstkarikákat lövell a távoli falu fölé
a fehéren meghúzódó zsindelyesek kéménye,
közben a vándor pattogó fahasábokról álmodik.

Öreg este lett. Csillagos csend-lepellel a tájra

nesztelen léptekkel osont a házak közé az éj;

porhóból öltött köpönyeget, úgy sétál végig

– kelletve magát – a néptelen utcán a szél,

majd fut, fut a dombok mögé sebesen,

valahol ablaktáblákat verdesve, recsegve,

hol megpihenni készül a nap az ég alján

vörösre festve útját a föld horizontján.