Végh Sándor - Tavasz

Végh Sándor

Tavasz

Panellumpent veri a sors, az
óriási szív nem homályos átok.
Ül magányában, nézi a mától
szétesett, de önön tapasztalt emlékeit.

Kinyitott ablakszárnyak,
mint könyörgő kezek tárják
szívüket kinyitva, s ülnek várt-várva.
Sorsok, melyen már senki nem nevet,
és senkit nem is érdekel.

Árnylepkék hódolnak be
emlékvillanásokra,
hiszen veri a sors betegségre,
magányra. Valóslények emlékeznek
tavaszi újulásra, levelek mozdulására.
Álmodó érintő rezdülések, zöldbe bújó
újító akarásra kényszerednek!

Tavasz int fricskát az elmúlásnak,
zöldbe bújva ígérgetget, és
hiteget új reménnyel, miközben
fénylelkek táncán már látjuk:

Buzdul a világ, rohanunk
oda haza. Lakásunkból írt ki
a költségek hada. Az
őt megértő lelkünk hite
esik szerteszét,
csöndben, semmilyenként.
Befolyásolt szavak
halaszthatatlan kódolt őszi végzetre,
szívszínű elmúlásra kényszerítenek,
a parancsszavak.

Az ősszel csorbult életbárdunk,
miért is ütne meg bárkit, hiszen
míg szívünk él, minden, kitárul!