Balogh Bea - Az ősz ritmusán; - Lépteink nyomán

Balogh Bea

Az ősz ritmusán

Kobaltkék felleg ásít a vidék felett,
arany-szőtte ruhában búcsúzik a nyár,
nesztelen erdők regényes sűrűjében
melódiát búgó, lágy szellő muzsikál.
Anyátlan földekre szikrát igéz a Nap,
melege a reggel köd-nedves keblén simul,
emlékei közt él az izzó délibáb,
illanó varázsa éteri térbe csitul.
Tovatűnt napjain mereng a természet,
percei csarnokában hosszan elidőz,
réz-cicomás erdők lombját simogatva
vándorol ezer-szín csizmájában az ősz.

*

Lépteink nyomán

Egyre csak sétálok puha levélpárnán,
Titkaink korallpiros, mezítelen ágyán,
Vonásaid halványítják habos fellegek,
A lenge szeptemberi szél épphogy éledez.
Rabságunk bilincse nyugodni nem enged,
Különös utazás, érzékeim élednek,
Nem tudom feledni a boldog napokat,
Homlokomra csókolt őszinte csókokat.
Pupilláimat újra élesre csavarom,
Az őszi erdő illatát mohón kortyolom,
Törött gally reccsen talpam alatt az avaron,
Szédült szomorúság cikáz hamvas lombokon.
Lassan barangolásom végére érek,
Az eső lába már eléri a rétet,
A természet kincsiben megtalállak téged,
Lelkem legmélyén őrizem a szépet.