Nagy Horváth Ilona
Elég
Ma érezni kezdtem a
szívem.
Egyedül ült a
bordaközön,
csendben motyogta
maga elé
utolsó gondolatom
málló visszhangjait.
Semmibe enyésző,
bátortalan jelek.
Néhány kolduló ütem,
akár az erőszakkal
fogant gyerek
kaparja bátortalan az
anyaméh
rideg falát.
Itt még csend.
De odakint… odakint
ordibál majd a világ,
álságos mosoly mögül
villan a szem,
minek jöttél,
szégyentelen...
talán ha szóltam
volna
talán ha megkaparom
De engem nem hallottak,
anyám!
Hallgatni szültél
erre a világra,
s hogy elkondul
bennem lassan az élet,
a magány ismerős,
meleg
takaró a hátamon.
Ringatna, dúdol, de
én már nem
álmodom,
megküzdöttem a
magamét.
Elfáradtam,
elég, anyám, elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése