Vadrózsa - Gyászol a lelkem

Vadrózsa

Gyászol a lelkem

A sötétség beborít, testem megpihen,
a fogyó, sápadt hold maradt velem.
A magány karjába zár, hiába harcolom,
vívódó lelkem rabságban már.
Miért?

A hűs esti szellő szavaid suttogja,
és susogva, félve tovább száll.
Ketten maradtunk én és a magány.
Emléked elkiséri életem minden percét,
nézem a fekete földet hol pihen tested.
Miért?
 
A boldogság csak megvillant, hűtlen társ!
Elmentél csendesen, eltűnt veled a boldogság.
Könnyektől ázik arcom, mardos a fájdalom.
Nem találom helyem, fáj az élet,
nagyon, nagyon!
Miért?