Balogh Bea - Ködbe veszve

Balogh Bea

Ködbe veszve

Létem lyuggatott rongyai
hínárként domborulnak testemre,
hamis hajnalok színei
keserítik valóm.
Az idők napbarnította fövenyén
gránitkönnyeket
hullajtva ballagok.
Megtalált csendem oázisára
nyomasztó árny-horizont lanyhult;
eszeveszett szenvedélyem
kérges marokba pusztult,
s remény-szomjas porcikáim
martalékaira sátrat vert
az ólomsúlyú magány.
Kietlen mezején csörgő
hitetlenség-kard lényemre
borongás-zárkát szabott.
A régmúltban belém horgonyzott
boldogság-illat elveszett,
már csak jajongó fény-freskóként
bóbiskolva siratja
ködbe veszett emléked.