Fazekas Valéria - Művészet

Fazekas Valéria

Művészet

Mond mennyit ér egy settenkedő gondolat,
Száz ki nem mondott szó mi elméden túlhalad,
Ha teret kér egy mélyen rögzült pillanat,
Lelked forrásában szárnyakat bontogat.

A művész képzeletén, ha szárnyra kél,
Zárt pillái mögött imbolygó álomkép,
Múlt homályából alakot öltve előlép,
Egykor árván hagyott gondolat újra él.

Olykor elég egy ceruza,egy széndarab,
Kéz vezette, merész, varázslatos karcolat.
Reppenő pillantásod rajta kószálhat,
Gyöngymintáktól ékes a heverő papírlap.

Máskor vászonért kiáltó puha ecsetek,
Harmatos reggelen, nevető természet
Csacsogó friss patak, part menti igézet,
Jegenyék koronái aranyban fürdenek.

Ábránd pamacsa bűvös fényű vízfestékkel,
Könnyed akvarellt fest szelíd nemességgel.
Mélységeket feltáró ónos tükrözéssel,
Füstszín uszályba öltözött naiv kecsességgel.

Üvegbe zárt pillanat, törékeny alkotás,
Sima felületén szétcsurgó aranysárga máz.
Kristálymadarad csőre áttetsző topáz,
Minden fény nyalábja egy esdeklő halk fohász.

Egy elfeledett csipke, elejtett madártoll,
Alig hordott kis cipő, rég levetett fátyol.
Türkizbe ágyazott, bronzszínű paverpol
Eldobott tárgyakkal, antik színekkel játszol.

Erdő mélyén kutat, göcsörtös rönköt hántol,
Kalapács vígan lendül, véső fürgén táncol.
Megfáradt arcra mély időárkot szilánkol,
Fázó lelkű nőalakra selyemruhát pácol.

Hideg fényű márványszobrok szinte már élnek,
Kőbe vésett életekről, sorsokról mesélnek.
Letűnt világ nagyjairól ódákat regélnek,
Idő viharában már öröklétet remélnek.

Nézd kincset ér-bár nem hallod lépte halk zaját,
Lelkedbe oson, elpihen, otthagyja lábnyomát.
Mint pajkos erdei tünde széthinti varázsát
Feltöri a magány megkövült, hideg páncélját.