Szeitz János
Ébredés
Rút-komor álmomból,
dölyfösen harsogó
Hajnalra ébredtem.
Gúnyosan vetett fényt
a szemembe az ablakon
át: na lásd
ez az élet a fény, a
feloldozás,
reménység helyett a
való, és egy szemtelen
rigófiú a párkányra
szállt - ismerjük egymást;
Hess innen hajnal,
rigó. Ragyogni fénnyel, dallal
Kit hű társa vár, a
nappal és a rigóleány
nem illik gúnyolni
azt, akit csak áltat
a remény; a fény, a
dal hazug, nem vigaszt adó.
De él még varázserőm:
nem menekülsz Te
kegyetlen-kedves!
Igen. Leteperlek a földre.
Rádfeszülök,
kegyetlenül, hogy ne fájjon.
És rád vicsorgok
kutyafejűdenevér fogakkal,
hogy ne félj, de
reszketve eszmélj. Igen,
ilyen szerelmes vadul,
mert nem fogant
a lelkednek sóhajtott
könyörgő szép szó.
És te, jaj, a
barackvirág vidám mosolyával
könnyedén ellöksz
magadtól, és én
Szégyenemet rejtve
párává illanok,
és cseppekké sírom
vissza magam Reád.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése