Nagy Horváth Ilona
Túl közel
Éhes vagyok,
mozdulataimon alig
sejlő
minta, korgó hiány
kanyarog:
megbillent egyensúly.
Fény játszik a
damaszt gyűrődésein.
Fegyelmet tanul a
szem, a száj,
csend minden tagom,
pedig kívánlak.
Hiába hajtogatják
száraz igazuk
az ölembe ejtett
decensfehér
szalvétagondolatok
bőrömön megülve lázad
a tér,
túl közel vagy.
Pirulás nélkül,
könnyedén
szedném ízekre
érzékeid,
ha utam nem állná
az idő.
Figyelmed nyugtalan
madár,
szemembe néz,
rebben,
kis vörös szívével
körbelebben,
hogy néhány
pillanatra megüljön
majd a vállamon.
Íriszem mögött felhők
gyűlnek,
- túl közel vagy –
- tudod -
valami dobol,
valami vár.
Magamba fojtalak.
Mint esőzés után
megáradt
alkalmi patak az utca
sebhelyes, rágókörös
hátán,
hordanám eléd
fantáziám
minden mocskát:
nézd, milyen erős ez
a hirtelen vihar,
mi eszét vesztve
cakkosra tépi
a harsánylombú fákat,
nincs benne semmi
alázat,
mindent akar,
felverni rád a
leázott várost,
rád kenni, harapni ez
a gyalázatos
kérlelhetetlen sarat,
hogy aztán ha elül
bennem az utolsó
villám, csendben
lemossalak,
te még tiszta légy,
mintha itt se jártam
volna.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése