Pataki Glica
Dermedt hullámok
Tehetetlenül toporgok a parton, és várok, és vágyom,
De mind hiába, a tenger foglyai a dermedt hullámok!
Remegve, könnyezve áhítom szerelmes, új üzeneted,
Majd őrült, vad szelek szárnyán, repítsed föl lelkemet.
Zöld tengerháton, holt mozdulatlan, egy vitorlás hajó,
Szelek zúgása nem hallatszik sehol-e kárhozott tájon!
A hullámhegyeket, mintha kék vászonra festette volna,
Ott csillogó-villogó vízcseppek apró darabokra hullva.
Döbbenten látom, hogy e térben megállt a ballagó idő,
A halál csöndjében csak a szívem dübörgése hallható.
Homlokomon hideg gyöngyök, lassan megszületnek,
Őrülten zúg a fejem, s a fájdalomtól majd szétreped.
Szelíd hullámok között örökre benn rekedtek a szavak:
„Szeretlek,- érezlek,- ölelek,- egyetlenem,- Szeretlek!”
Jaj! az Öröknek mondott szerelem, már partot nem ér,
Ezt a szép álmot magával ragadta egy alantas forgószél!
Távol, a hófehér tajték tetején, ragyog egy utolsó üzenet:
„Aranyom, érzed? Te- Én! Egy föltámadt, ősi szerelem!”
Ó jaj Istenem! Segítsd most a szenvedőt, sajgó lelkemet!
Csak kicsiny, boldogságsziget akartam lenni, semmi több.
Meglopott, fakó lelkemben gerjednek égig érő hullámok,
Mint az eszét vesztett, tébolyodott az Istenekhez kiáltok.
Zeng, reng belé a föld, szívemből csapkodnak a villámok,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, meghalt a szép szerelem!
Megfordult a világ, a partról rohannak tajtékzó hullámok,
Dübörögve röpítik feléd átkomat, gyilkos káromlásomat!
Földi csodákat ígértél nekem, s a pokolra küldted énemet?
Hogy vörös lángok tánca közt égjen el az Örök szerelem!
Lassan, lecsendesül haragom, bájos hullámok ringatóznak,
Az eszem azt súgja halkan, hogy gonosz átkokat ne szórjak.
Földön járni nehéz dolog, hej’ be sok „kőbe” megbotlottam,
Könnyes szemmel talpra álltam, a port lelkemről leporoltam!
Most sem történt semmi más, mint egy figyelmetlen elbotlás,
Egy képzelet szüleménye, kinek ismeretlen volt az anya neve.
Nem tudom a haja színét, nem ismerem a csalfa szeme fényét,
Nem láttam mosolyát, kezének gesztusát, hangjának dallamát.
De mind hiába, a tenger foglyai a dermedt hullámok!
Remegve, könnyezve áhítom szerelmes, új üzeneted,
Majd őrült, vad szelek szárnyán, repítsed föl lelkemet.
Zöld tengerháton, holt mozdulatlan, egy vitorlás hajó,
Szelek zúgása nem hallatszik sehol-e kárhozott tájon!
A hullámhegyeket, mintha kék vászonra festette volna,
Ott csillogó-villogó vízcseppek apró darabokra hullva.
Döbbenten látom, hogy e térben megállt a ballagó idő,
A halál csöndjében csak a szívem dübörgése hallható.
Homlokomon hideg gyöngyök, lassan megszületnek,
Őrülten zúg a fejem, s a fájdalomtól majd szétreped.
Szelíd hullámok között örökre benn rekedtek a szavak:
„Szeretlek,- érezlek,- ölelek,- egyetlenem,- Szeretlek!”
Jaj! az Öröknek mondott szerelem, már partot nem ér,
Ezt a szép álmot magával ragadta egy alantas forgószél!
Távol, a hófehér tajték tetején, ragyog egy utolsó üzenet:
„Aranyom, érzed? Te- Én! Egy föltámadt, ősi szerelem!”
Ó jaj Istenem! Segítsd most a szenvedőt, sajgó lelkemet!
Csak kicsiny, boldogságsziget akartam lenni, semmi több.
Meglopott, fakó lelkemben gerjednek égig érő hullámok,
Mint az eszét vesztett, tébolyodott az Istenekhez kiáltok.
Zeng, reng belé a föld, szívemből csapkodnak a villámok,
Nincs irgalom, nincs kegyelem, meghalt a szép szerelem!
Megfordult a világ, a partról rohannak tajtékzó hullámok,
Dübörögve röpítik feléd átkomat, gyilkos káromlásomat!
Földi csodákat ígértél nekem, s a pokolra küldted énemet?
Hogy vörös lángok tánca közt égjen el az Örök szerelem!
Lassan, lecsendesül haragom, bájos hullámok ringatóznak,
Az eszem azt súgja halkan, hogy gonosz átkokat ne szórjak.
Földön járni nehéz dolog, hej’ be sok „kőbe” megbotlottam,
Könnyes szemmel talpra álltam, a port lelkemről leporoltam!
Most sem történt semmi más, mint egy figyelmetlen elbotlás,
Egy képzelet szüleménye, kinek ismeretlen volt az anya neve.
Nem tudom a haja színét, nem ismerem a csalfa szeme fényét,
Nem láttam mosolyát, kezének gesztusát, hangjának dallamát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése