Kovács Daniela
Emelj fel
Azt kérded, ha
szeretlek, miért zokogok,
miért nyomasztanak a
köznapi gondok,
miért úgy
járok-kelek, mikor sötétül,
mint ki görnyedt
háttal jön egy temetésről?
Hát nem érted?
Valahányszor nyugszik a Nap,
én minduntalan látom
a sírhalmokat,
cipelem magammal a
világ kínjait
s a lét másvilágra
nyúló árnyékait.
S midőn fellobbannak
künn a lámpa-lángok,
elképzelt utakon koldusokat
látok,
szeretetre éhes,
bánatos szemeket,
a semmit markoló
embertenyereket.
Magányukat érzem.
Átok ez vagy áldás,
hogy másnak vakság
az, ami nekem látás?
Akárcsak az éj bús,
sötétlő gyászszíne,
olyan komor a világ
keserű szíve.
Látszat-életeknek
halottjait látom.
Mint holt levelek
ringnak a fagyott ágon,
hisz kényszerből
élnek egyabban a házban,
de sok éve nem égnek
egyforma lázban.
Árva gyermekeket.
Iszonyú. Iszonyú,
értelmetlen halál,
pusztító háború,
angyalok danáját
hallom mindörökkön,
ringatják, ringatják
a sok üres bölcsőt.
Majd hallom felsírni
az éj homályán át
egy még meg nem
született magzat sikolyát,
a világ négy
szegletéből dől, dől a vér,
megvetés, harc, hála
egy falat kenyérért.
Ugye, most már látod?
Isten átka rajtam,
csókold széppé,
kérlek kíntól vérző ajkam,
ó, emelj fel, ölelj
át szorosan, szeress,
talán így az átokból
egyszer áldás lesz.
Légy Te az egyetlen,
ki szelíden fogad,
általad illanjon a
kínzó gondolat,
az egyetlen légy, aki
örömhöz emel,
aki helyettem sír, ha
mégis sírnom kell.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése