Pásztor Piroska - A tükör

Pásztor Piroska

A tükör

Puha gyolccsal simítom arcodról
a port, mit rárakott a zord idő,
ne félj, majd kitörlöm a karcokból
is, pedig kezem gyenge, reszkető.

Te vagy, ki láttad régvolt tavaszom
szemérmesen pattanó rügyeit,
az első csóktól lángoló arcom,
s boldogságom sugárzó fényeit.

Megmutattad azt a fájó arcot,
mikor álmom, vágyaim temettem,
vagy ha homlokomra mély ráncot vont
a csalódás, hiába szerettem.

Mindig a valóságot mutattad,
hízelegve sosem ámítottál,
szemembe nézve komoran súgtad:
figyelj, itt ránc, ott egy ezüst hajszál.

Féltett, hű társ vagy, ám fényed kopik,
tűnt az idő feletted, s felettem,
rád homály, rám feledés rakodik,
egymásnak maradtunk mi, így ketten.

Ha pendül a perc, s csak egy út marad,
téged borít fekete gyászlepel,
zárd magadba lényem, őrizd, óvjad,
és ígérd meg, hogy sosem feledsz el!