Albert Ferenc
Alkonyodik
Őrlődik az időm rozsdamart kereke,
Környezetem leste, valaki leszek-e.
Szomorú valóság mára ráébresztett,
Belátom, valaki én már nem lehetek,
Így viszem tovább az Úr adta keresztet.
Hej! Pedig szárnyaltam rónákon, hegyeken,
Olykor sár foglya lett roskadó szekerem.
Majdan mikor rúdja egyenesbe állott,
Ástam én az árkot, de mindig kimászott,
Máig hegesednek a mély karcolások.
Már másképpen látok, múltam nem feledve,
Mely fátyolként borul nyugodt szigetemre.
Megvénült a tölgyfa, véget ért a hajsza,
Lassan már kiszárad, tán volt némi haszna,
Szárba szökkent magja, gyümölcs érik rajta.
Egyre nehezebb a kereszt mit cipelek,
Kedvesem némileg könnyíti terhemet.
Ha lehunyom szemem, s rám borul az alkony,
Földi keresztem az Úrnak visszaadom,
Lelkem majd megpihen égbéli pamlagon.
Környezetem leste, valaki leszek-e.
Szomorú valóság mára ráébresztett,
Belátom, valaki én már nem lehetek,
Így viszem tovább az Úr adta keresztet.
Hej! Pedig szárnyaltam rónákon, hegyeken,
Olykor sár foglya lett roskadó szekerem.
Majdan mikor rúdja egyenesbe állott,
Ástam én az árkot, de mindig kimászott,
Máig hegesednek a mély karcolások.
Már másképpen látok, múltam nem feledve,
Mely fátyolként borul nyugodt szigetemre.
Megvénült a tölgyfa, véget ért a hajsza,
Lassan már kiszárad, tán volt némi haszna,
Szárba szökkent magja, gyümölcs érik rajta.
Egyre nehezebb a kereszt mit cipelek,
Kedvesem némileg könnyíti terhemet.
Ha lehunyom szemem, s rám borul az alkony,
Földi keresztem az Úrnak visszaadom,
Lelkem majd megpihen égbéli pamlagon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése