Szilágyi Ferenc
/Hubart/
A madarak a szívembe
költöztek
Megunva a szobahomály
langyos bezártságát, a szabadba vágytam, napfényben szikrázó hóra, levegőre,
repülő madarak látványára. Koldustarisznyaként nyakamba akasztottam a határt és
tüdőmet teleszívtam a tél leheletével.
Bakancsom talpa alatt csikorgott a hó, ahogy baktattam lassan a vasúti töltés mellett. A téli tájat vizslattam, a csípős hidegtől kicsordult a könnyem is. A száraz legelő egyhangúságát csak néhol tarkította egy-egy magas szárú bogáncs, vagy katángkóró. Mindent jótékonyan hintett be a tél porcukorral, jó anyám karácsonyi krémesét juttatva eszembe. A két vagonból álló helyiérdekű rövidet füttyentve robogott el mellettem, mintha csak úgy odabökte volna: Szia pajtás! Verebek, stiglicek röppentek fel ijedten a bogáncsról: Ki merészeli megzavarni lakmározásunkat? - csiripelték méltatlankodva.
Lassan eljutottam a Csíkfolyás hídjáig, oda, ahol rövid szakaszon betonmederben csordogál a csermely át a vasút alatt. Jég borította most a patakot, itt-ott, ahol nagyobb a sodrás, megcsillant az élő víz fodra is. Valamelyik tavasszal, a nagy olvadáskor zúgó folyóvá duzzadt itt az ár, és hangos dübörgéssel rohant át a híd betonalagútján. Félő volt, hogy alámossa a töltést, ezért a vasúti karbantartók betontalpfákat dobáltak a mederbe, fékezve ezzel a víz sodrását. A betonoszlopok felduzzasztották a patakot és kisebb vízesés keletkezett, amolyan zúgó, ami kuriózumként vonzotta szelídebb tájakhoz szokott szemünket.
Betontalpfák… Egyszerűbb, szebb, természetesebb és főleg olcsóbb lett volna termésköveket dobálni a mederbe. Jobban besimulna a természetbe. Idővel megtelepedett volna rajta a moha, közötte a hínár, búvóhelyül szolgálna békáknak, halaknak, vízisiklónak. De így, ezek az ember alkotta műtárgyak, a végükön kiálló vasalással természetromboló, csúnya látványt nyújtanak. És nem is kevés pénzébe kerülnek az adófizető polgárnak!
Pihenek kicsit, aztán illúzióim romjait összeszedegetve indulok tovább. Átvágok a havas mezőn, szememmel a lankás homokdűnék bizonyos völgyét keresem. A völgy a nyáron még igazi kis oázis volt a kietlen legelő peremén. A fűz és a rekettyebokrok között nyírfák fehérlettek egykor. Az elmúlt rendszer uniformizáló tagosítása megkímélte azt a helyet, mondván, hogy rossz terep, géppel nehezen művelhető. Ez a liget lassan igazi madárparadicsommá vált. Ott költött a fácán, a fürj, meg az énekesmadarak egész hada. A bokorban olykor őzek pihentek, vadnyúl lapult.
A kis ligetnek hűlthelyét találtam. A fákat, bokrokat megette a kemény tél. A fejsze kegyetlen munkát végzett: a nyírfák, fűzek csonkjai, mint lerágott csontok fehérlettek a kietlen völgyben. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy talán néhány szegényember jobb kedvre derülhetett a melegénél.
A madarak? Hát azok a hideg elől a szívembe költöztek.
Bakancsom talpa alatt csikorgott a hó, ahogy baktattam lassan a vasúti töltés mellett. A téli tájat vizslattam, a csípős hidegtől kicsordult a könnyem is. A száraz legelő egyhangúságát csak néhol tarkította egy-egy magas szárú bogáncs, vagy katángkóró. Mindent jótékonyan hintett be a tél porcukorral, jó anyám karácsonyi krémesét juttatva eszembe. A két vagonból álló helyiérdekű rövidet füttyentve robogott el mellettem, mintha csak úgy odabökte volna: Szia pajtás! Verebek, stiglicek röppentek fel ijedten a bogáncsról: Ki merészeli megzavarni lakmározásunkat? - csiripelték méltatlankodva.
Lassan eljutottam a Csíkfolyás hídjáig, oda, ahol rövid szakaszon betonmederben csordogál a csermely át a vasút alatt. Jég borította most a patakot, itt-ott, ahol nagyobb a sodrás, megcsillant az élő víz fodra is. Valamelyik tavasszal, a nagy olvadáskor zúgó folyóvá duzzadt itt az ár, és hangos dübörgéssel rohant át a híd betonalagútján. Félő volt, hogy alámossa a töltést, ezért a vasúti karbantartók betontalpfákat dobáltak a mederbe, fékezve ezzel a víz sodrását. A betonoszlopok felduzzasztották a patakot és kisebb vízesés keletkezett, amolyan zúgó, ami kuriózumként vonzotta szelídebb tájakhoz szokott szemünket.
Betontalpfák… Egyszerűbb, szebb, természetesebb és főleg olcsóbb lett volna termésköveket dobálni a mederbe. Jobban besimulna a természetbe. Idővel megtelepedett volna rajta a moha, közötte a hínár, búvóhelyül szolgálna békáknak, halaknak, vízisiklónak. De így, ezek az ember alkotta műtárgyak, a végükön kiálló vasalással természetromboló, csúnya látványt nyújtanak. És nem is kevés pénzébe kerülnek az adófizető polgárnak!
Pihenek kicsit, aztán illúzióim romjait összeszedegetve indulok tovább. Átvágok a havas mezőn, szememmel a lankás homokdűnék bizonyos völgyét keresem. A völgy a nyáron még igazi kis oázis volt a kietlen legelő peremén. A fűz és a rekettyebokrok között nyírfák fehérlettek egykor. Az elmúlt rendszer uniformizáló tagosítása megkímélte azt a helyet, mondván, hogy rossz terep, géppel nehezen művelhető. Ez a liget lassan igazi madárparadicsommá vált. Ott költött a fácán, a fürj, meg az énekesmadarak egész hada. A bokorban olykor őzek pihentek, vadnyúl lapult.
A kis ligetnek hűlthelyét találtam. A fákat, bokrokat megette a kemény tél. A fejsze kegyetlen munkát végzett: a nyírfák, fűzek csonkjai, mint lerágott csontok fehérlettek a kietlen völgyben. Azzal próbáltam vigasztalni magam, hogy talán néhány szegényember jobb kedvre derülhetett a melegénél.
A madarak? Hát azok a hideg elől a szívembe költöztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése