B. Huszta Irén - Emlékek fogságában

B. Huszta Irén

Emlékek fogságában

Elmentél régen, de lantod itt maradt.
Fülembe pengi súgva a szavakat,
Melyek megformálódtak és megszakadtak –
Élted fogytával
Érzéseidnek hangot nem adtak…

Ím itt e hangszer – megfoghatom,
Lelked szólt belőle – hallgathatom.
Olvasom a verset – egykor nekem írtad…
Lélektelen már pengése a lant hangjainak.

A szép emlékek mindig fájnak is!
Azt hittem – a halál már magával vitt
Belőlem mindent, ami te voltál –
És most felzeng bennem az ismerős zsoltár.

Kicsit máshogy szól most – lágyabb, csendesebb.
Most egy másik dalnok keze lengedez
Lelkem már-már rozsdálló húrjain.
Könnyezve merengek édes dalain…

Folytatódnak a szavak – az abbamaradtak.
Repülhetnék most boldogan,
Visszahúz a tegnap.
Pókfonala fogva tart - lefogja szárnyamat,
S nem enged el már soha az emlék-áradat…

Olyan jó lenne önfeledten mosolyogni még,
Belesimulva az ölelésbe – hallgatni boldog zenét –
És énekelni. Játékos, vidám dalokat,
Múlt, s jövő nélkül – élvezni, mit nyújt a pillanat…

De nem tudom! Mert ó, jaj, nem szabad!
Az emlékek még mindig fogva tartanak.