Ódor György
Egy régi téli este
Piruló csendjével, gyermekarcom
nézte a hópelyhek vidám táncát
a fel- felhördülő metsző szélben.
Szomszédban rendnyelű lapát kotort,
csikorgó csizma a szűk kis járdán,
mögéje a kutya is betévedt
s ugrott nagyot a Postásmariska
szapora kis lábhuppogására.
Mintha fehérporos tűzben égne,
rúgta magára fel a hóbucka
tetejét. A gazda megdorgálta,
nálunk egyik eb sem várt levélre.
Különben csend honolt. A hó alatt
még nyugodtabban pihent a falu,
nagy, sürgős dolga csak a télnek volt,
egész nap ontotta, szakadatlan.
Estére méteres hófalat raktunk
odakint s bent sokkal szerényebb szót.
Anyám stoppolgatta a zoknikat
a kiégett villanykörte hátán
és a sparherd langyosközelében.
Érezni véltük a hagymaillat
édeskés ízét, mely sültburgonyán
füstölgött a suttogó beszéddel,
apám fal felé fordulva aludt.
Csak saját horkantására ébredt.
Még nem száradt ki a borospohár
a konyhaasztalon, így maradtunk
félelme elnyugvó börtönében.
Mert nem fűtötték a földes szobát,
úgy ugrottam ágyba, mint verembe
s rögtön fejemre húztam a dunnát.
Éreztem, csak szívem melegít
s itt álmodtam meg boldog jövőmet,
saját meséimmel, hol egy kislány
hajába tavasz virágját tűzik.
http://www.youtube.com/watch?v=EyiC0_tMUQs
VálaszTörlés