Hatházi Áron
Egyszercsak
olyan távoli minden –
rőt homályba fulladt napjaim,
amikor még hittem –,
a kitépett fűcsomók újranőnek,
de már tudom:
helyükön sivatag nyújtózik
és nagy, vöröslő csönd.
Egyszercsak elköszönt
tőlem minden nagy fájdalom,
s már csak csodálkozva
nézem a könny-özönt
mögöttem.
Alig emlékszem a szobámra…
a házmagas tuják árnyékára
megrepedt falamon,
amit fejem alá tűrtem, a kispárna
csücskére,
s ahogy fölémterült a plafon…
Egyszercsak elmerült minden múlt,
már csak az ölembe hullott
jövőt rettegem…
neked adtam, drága leányka -
gyermekem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése