Füst Milán
Egy lány szemeiről
Ó élet, örök tenger, mely szirtre csapod szenvedő
cseppjeidet!…
Ó örök Mozgás te… amely körbe fut, helyben áll, semmire se
mén… Átok!!
Átka a paránynak, de hiú dicsőség annak, aki nézi művét
S beteljesülve látván, nem törődik
A szenvedés zúgásával, mely a teret betölti.
A te akaratod, hogy a nemes elpusztuljon és a Hit jajongva,
–
S újjáéledjen aztán s elpusztuljon ismét, –
Hogy haragudjék, aki megbékél s éljen előbb, aki meghal –:
Halál! – Te vagy a mi atyánk…
Ó Egyetlen Principium, egyetlen fény, amely int!
Téged dicsőít a fáradt, téged hív a szenvedő e szomorú lány
szemében
Úgy reszket szép arcod, mint az örökké várt jó vendégé, aki
ajándékot:
Az örök jegyesség koszorúját hozza.
…Elmúlás!… bús szépség és szomorú öröm te! – E sötét szemek
Rólad beszélnek nekem s hogy itt talán hamis a játék és hiba
van valahol!…
– Ó vigasztalásom! – s hogy erre egyszer én még ráébredek…
Mert bús hangjából vigaszod is csendül felém, mely a Nirvana
Himnikus hangjaival úgy tölti be a messzi teret, mint a
kettős égi szó:
Amely teremt és öl,
Melynek dorgálása dícséret, zokogása nevetés s amely
A múlás örök dicsőségét hirdeti!
Ó Kettős Arc! – ki a fellegek fölött
Az éter tisztaságában nem ismersz irgalmat s kihez e vajúdó
világ
Hiába nyujtogatja megváltásodért esengő karjait!
…Ki a mélybe nézel s nem látsz, ki mindent hallasz süketen…
…Ki a múltakat neveted s a jövőben kétkedni nem átalsz…
Ó kettős szépség: élet és halál: – egy testben férfi-nő, –
egymással várandósok,
Egymás szülői és felfalói… Kettős Átok!… Segíts, hogy
megnevezzelek
S ez lesz jutalmam földi vándorlásomért.
1915.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése