2017. szeptember 15., péntek

.kaktusz - A szárnyakat adó ...



.kaktusz
A szárnyakat adó …

Tudod arra gondoltam,
az, hogy „van”,
már magában is a legszebb ajándék,
elképzelhetetlen mi lenne nélküle,
az ember még akkor is hálás lehet érte,
ha azt se tudja, az ajándékozó ki,
értékét csak növeli,
ha hálát érte nem várnak,
minden a világon, ami „van”,
különleges ajándék,
ajándék a mindig megújuló élet,
az örökségül kapott nagyvilág,
ajándék, ami szép, és hibátlan,
a legszebb,
a legkülönlegesebb műalkotás,
ilyenre a legnagyobb zseni sem képes,
de az ajándékozott elégedetlenségében,
(az ember mindig többet akar)
a tágas teret,
a rengeteg lehetőséget korlátozza
falakkal,
látszólag lebonthatatlanokkal,
a kalitkáért az ajándékot,
és az ismeretlen ajándékozót szidja,
közben észre nem veszi,
hogy az akadályokat maga teremti,
mikor erőszakosan a műbe belebabrált,
el maga rontotta,
vakságában nem látja,
csak az a rossz,
amit nagy akarattal megváltoztatott,
saját kiforratlan,
tervtelen igényéhez igazított,
a sok fal, ami idővel körülveszi,
már-már levegőtlen labirintussá teszi,
amiben egyre inkább elveszik,
közben újabb falakat emel magának,
magában,
és nem érti, a levegő miért oly kevés,
miért oly kevés a fény,
és miért fázik egyre jobban,
hogy miért csak csöppnyi helye van,
ha maga körül szétnéz, azt látja,
a nehézség rengeteg a világban,
az utat el mindenütt a falak állják,
ilyen körülmények közt teher az ajándék,
de ha szerencsés, ha találkozik
az ajándékok közül is a legcsodálatosabbal,
a szárnyakat adó szeretettel,
a falak egymás után tűnnek el,
s végül nem marad más, mint az eredeti,
a szeretettel teli állapot.

2010. ápr.27.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése