Ódor György - Bokor alján

Ódor György

Bokor alján 

Nem tudom mért, oly jó volna
megpihenni egy bokorban,
ott várni jó, kedves szóra,
de hazudni igaz módra,
vágni vihart, vetni magot
és elhinni, szabad vagyok,
kapaszkodni szalmaszálba
s későn tudni meg, hiába.
Ölelni az ellenséget,
aki nekünk sose vétett
s virágként, kislány hajába
szegődni, ha kiabálnak.
Csókot csenni százat, ezret,
gyorsan futni, ha kergetnek,
beleírni minden könyvbe
nagybetűkkel, hogy élveztem
ezt a néhány bolond évet,
vérrel álljon meg az élet,
ne könyörgő imádsággal –
mondom panaszkodó számmal.

Kutya elől lopni csontot,
megugathass milliomost,
földre szállni angyal helyett,
a gyengébbnek adj kenyeret,
ölbe kapni eget-földet,
hogy a szentek szemeiket
szégyenkezve tegyék rátok,
amíg annyi koldust látok.
Ujjamat szájamba venni
s csecsemőként megkérdezni,
hol vagyok, hova születtem,
lesz-e még emberi lelkem,
sóhajthassak a világra:
egyedül én legyek árva,
kinek társa az a féreg,
mely szétrágja szívecskémet.

Bokrok alján aludni el,
mint a mókus, hogy semmi jel
ne maradhasson utánam,
szánalom vagy gyenge bánat
a harmatos füvet érje
s ejtse könnyét a vidékre.
Jó volna, ha mindenemet
ott temetné a szeretet,
sose tudhassák meg rólam,
mit kerestem én e korban.