Komáromi János
megfáradt
megfáradt fényeit
terítette rám a
Létezés
megmaradt árnyaim
körbevettek és mellém
bújtak
zúgott a szél és vert
az eső
elaludni nem tudott a
kereső-lélek
ami bennem vergődve
kínlódott
néha szívemhez
csapódott
és összerándult a
testem
amint egyre Önmagam
kerestem
föld alatt és felhők
felett
a vándorló madarak
röptében
és a partra csapódó
hullámokban
az emberekben és
önmagamban...
sehol nem találtam
megfáradt álmok
hulltak köröttem
mint megfonnyadt
barackfavirágok
behunyt szemmel
tisztábban érzek
bár semmit sem látok
megérintenek
szállongó fényei
az Örök elmúlásnak
békés-nyugalmú
századok tűnnek el
a kavargó enyészet
pillanatában
milyen csendek
maradhatnak?
milyen üresség lesz
örök?
milyen egyenes a
végtelen...
és milyen végesek a
körök...
megfáradt rendbe
merevedett életünk
megmaradt romjait
gyűjtjük össze
porlik kezünkben a
Világegyetem
minden
pusztíthatatlan kincse
hol vannak most a
Szavak?
és hol csendülnek a
Harmóniák?
hová lettek az Éteri
Szólamok?
miért nem szól senki
sem ránk?
egyedül maradtunk
bezárva lelkünk
börtönébe
egyikünk sem néz
a másikunk szemébe
hiába is néznénk
hiszen látni már
elfeledtünk
ragyogó fényárban
a sötétség kupolája
zárul be fölöttünk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése